Számtalan helyen megfordulok, már csak munkámnál fogva is. Kedvenc hobbimnak élve, figyelem az embereket, figyelem a környezetet, ahol járok, s közben lettem figyelmes egy jelenségre. Már régóta észrevettem ezt, de ilyenformán nem álltak össze a látottak.
A látvány: elnéptelenedő falvak, kisebb községek, ahol túlnyomó részt, romos, omladozó épületek, javításra szoruló családi házak, gondozatlan udvar, gazos, műveletlen konyhakert; rendezetlen utcák, kátyús utak, bezárt, dohos, salétromos épületek: üzletek, szórakozó helyek, intézmények.
Egy lehangoló videó, mivé lett a falu: Hét magyar elhagyatott falu
Szomorú mosoly ül ki az ember arcára, ha még néha látni, amint középkorú emberek, vagy hajlott hátú öregek azért még az utcarészt kapálják, kevés virággal díszítik, vagy éppen cementes lével mázolják be a betonkerítést… közben odaköszönnek az arra elhaladó, hasonló sorsot megélő, szomszédnak, falubelinek.
Az emberek gondolkodva sétálnak. Ruháik nem éppen újak, sőt, szinte mintha úgy viselnék: „kibírja ez még…”.
Tekintetük valahová a múltba réved. Értetlenül szemlélik a világot. Mi romlott el? Mit rontottak el, hogy ide jutottak?
Hiszen még negyven év sem telt el!
Egy népes, dolgos társadalom épített, alkotott. Negyven évvel ezelőtt, kora reggel tréfálkozó, beszélgető emberek, mint egy hadsereg, szinte menetelve, mentek a munkahelyére és végezte a dolgukat. Akkor a MA, biztosnak tűnt. Az ember akár egyetlen munkahelyen ledolgozva egy életet, majd vállalat, a közösség elismerésével, elköszönve a kollégáktól, adták át a stafétabotot a fiatal nemzetéknek.
Bíztak még: a megérdemelt nyugdíjas évek következtek.
Eljött, az akkor a boldog jövőként remélt MA! És ez közel sem az, amiért akkor dolgoztak.
A fiatalság külföldön. Nincs már, aki a nyugdíjat kitermelje. Az alamizsnának beillő kis pénz, éppen csak arra elég, hogy egyik hónapról a másikra kihúzzák.
Várakozással telnek a napok. Várják, hátha jobb lesz.
Várják, a gyermekeket: hamarosan jönnek; hazalátogatnak…
Várják a következő havi kis járandóságot. A házra, a kertre, ruhákra alig-alig elég.
De közben erőn felül vállalva, összerakják a „kis” pénzt a temetésre, azzal sem terhelve a szeretteiket. És nem egyszer, a hálatlan szeretteik, marakodva rontanak rá az örökségre, felrúgva mindent, ami szent, szeretetet, családot, összetartást és összetartozást, békességet.
Mintha az ördögi nagy terv, az utolsó felvonását látnánk.
A magyarság mintha hátralévő életét élné.

Aztán egy nem is olyan távoli jövőben jönnek ŐK, és rendet raknak! Belakják házainkat, elkezdik művelni földjeinket, úgy ahogy azt kell, ahogyan azt mi magunk is mindig hozzáértőn tettük.
Ahogyan azt már több mint ezer éve szorgalmasan, ez idáig is tettük.
Az új gazdák arcukon elégedett vigyorral, veszik birtokba azt, amihez valójában semmi közük, semmi joguk. Várták már! Türelmesen, nemzedékről nemzedékre valósították meg új, honfoglaló tervüket, és elorozzák mindazt, ami a miénk, amit őseink erőt nem kímélve egyben tartottak, majd örökül ránk hagytak.

ŐK majd tudják hogyan! Kiaknázzák a szülőföldünkben a mái napig benne lévő lehetőségeket. Értelmesen használják fel erőforrásainkat, s büszkén, lekicsinylőn mondják: ezek! Ehhez sem értettek. Semmirekellők!
Mindazt, amit ŐK maguk csináltak: rendetlenséget, bűnt, aljasságot; mocskot, szennyet; viszályt, széthúzást, ellenségeskedést, gyűlöletet… az eszközök, amik a egy nép lelkületének megrontásához, megnyomorításához kellettek, amit valójában, akár egyetlen szó is kifejezhet: LIBERALIZMUS – szépen felszámolják.
Rendet tesznek, rendet, amit nekünk most kellene tenni! Hogy ne úgy legyen, ahogy ŐK azt eltervezték, rendet magunknak, ahogy azt mi gondoljuk, hogy minden megmaradjon: a magyarság, a haza! Mert ha nem tesszük…
Még kicsit várniuk kell! A magyarság csöndben leéli hátralevő életet!
És most úgy tűnik, MI így akarjuk. Mert mi csöndben, keseregve, végignézzük. Sőt! Valahogy úgy, mint amikor a birkát vágják. A szemünkben félelemmel, feladva, tűrjük, hogy a kést belénk mártsák.
Kerecsenyi Tibor
A képek forrásai:
femina.hu
harsany.hu
summertime.hu
